Nem így képzeltem a nyaralást...Gyerekkel nyaralni, sokszor érzelmi munka!
Kontrollvesztés, gyász, alkalmazkodás?
Személyes élményeim anyaként, pszichológusként
Az első nagyobb utunkon a kislányom hét hónapos volt. Törökországba utaztunk, és az utolsó napon elkapott egy hányós-hasmenős vírust. A nyaralás végén kórházban kötöttünk ki, majd Magyarországon a reptérről egyenesen a Heim Pál Gyermekkórházba mentünk. Hogy ezután nem utaztunk többet soha? Dehogynem, ilyen könnyen nem adtuk fel.
Egyéves volt, amikor Dubaiba utaztunk. Éppen a harmincadik születésnapomat ünnepeltük volna. Elképzeltem egy szép délutánt, egy hangulatos helyen, ahol leülünk, eszünk valami finomat, és egy kicsit megélem azt, hogy ez az én napom. Ehelyett a kislányom végigordította az oda vezető utat az utcán. Nem tudtam elaltatni, teljesen túlpörgött, én pedig nagyon szomorú lettem. Azért, mert el kellett engednem azt az elképzelt születésnapot, amit fejben már megterveztem magamnak.
Kétéves volt, amikor Thaiföldre készültünk. Beírtam egy Facebook-csoportba, hogy kisgyerekkel mire érdemes figyelni egy ilyen hosszú úton. Nagyon durva kommenteket kaptam. Volt, aki önző szülőnek nevezett, amiért ilyen messzire viszem a gyermekemet. Mások azt írták, hogy ez neki csak szenvedés lesz. Nagyon elbizonytalanodtam. Aztán végül elmentünk, és az egyik legszebb közös utunk lett. A több mint tízórás repülőúton nem aludt, ami finoman szólva is embert próbáló volt, de végigcsináltuk. Az érkezés után pedig csodálatos napok következtek.
Hároméves volt, amikor először próbáltuk ki a többgenerációs családi nyaralást, nagyszülőkkel. Erősen feszegette a határokat, ami sokszor fárasztó volt, de közben ott volt a segítség is. A férjemmel el tudtunk menni kettesben kirándulni. Ez is egy új tapasztalat volt: hogy néha nem az a kérdés, tökéletesen viselkedik-e a gyerek, hanem az, van-e elég megtartó közeg körülöttünk ahhoz, hogy mi szülőként ne merüljünk ki teljesen.
Három és fél éves volt, amikor 38 hetes várandósan szerettem volna egy utolsó hármas nyaralást. Olaszországba utaztunk, egy nagyvárosba érkeztünk, és hamar kiderült, hogy ez számára túl sok. A nyüzsgés, az ingerek, a városi séták, a játszóterek hiánya teljesen felpörgették. Alig bírtuk kezelni. Én pedig ott álltam nagy pocakkal, hormonálisan is érzékenyen, és nagyon mélyre kerültem. Egyrészt szerettem volna még egyszer „úgy” nyaralni, ahogy addig hárman tudtunk. Másrészt látnom kellett, hogy a gyerekemnek nem a nagyvárosi látványosságokra van szüksége, hanem egyszerű dolgokra: tengerpartra, homokra, vízre, szabad mozgásra, kiszámítható ritmusra.
Aztán megszületett a kisfiunk, és azóta kétszer voltunk nyaralni . Három hónapos volt, amikor Egyiptomba mentünk. A repülőút kemény volt. Nem ordították végig az utat, de két kisgyereket lefoglalni egy repülőn nem egyszerű feladat. Ez volt az első olyan nyaralásunk, ahol nem terveztem szinte semmit. Egy all inclusive hotelben voltunk, egész nap a medencében játszottunk, gyerekprogramokra mentünk, és akkor tudatosult bennem igazán: most erre van szükségük. Nem városnézésre, nem programlistára, nem „mindent látni akarok” típusú utazásra. Hanem vízre, ismétlődésre, biztonságra, játékra, jelenlétre.
Pár hete Spanyolországban voltunk, egy kis szigeten. Úgy terveztem, hogy fél óra autózással gyönyörű tengerpartokat érünk majd el, és ezt a gyerekek is bírni fogják. Rosszul gondoltam. Már a félórás autózástól is teljesen kiborultak. Újra szembe kellett néznem azzal, hogy nekik most nem feltétlenül az a fontos, amit én „szép programnak” gondolok. Nekik a medence volt a nyaralás. Én pedig szomorúan vettem tudomásul, hogy egy gyönyörű tengerpart sem fért bele igazán az utunkba.
És hogy miért írom le mindezt?
A gyerekes nyaralás tele van ambivalenciával
Azért, mert a gyerekkel való nyaralásról gyakran csak a két szélsőséget látjuk. Vagy a tökéletes, naplementés, mosolygós családi képeket, vagy a panaszkodást, hogy „minek mentetek, kisgyerekkel úgysem lehet pihenni”.
A valóság szerintem valahol a kettő között van. A gyerekes nyaralás tele van ambivalenciával. Egyszerre lehet csodálatos és iszonyúan nehéz. Egyszerre érezheted azt, hogy hálás vagy a közös élményekért, és azt is, hogy legszívesebben hazamennél. Egyszerre szeretheted nézni, ahogy a gyereked boldogan pancsol, és közben hiányozhat az az időszak, amikor a pároddal kettesben, nyugodtan vacsoráztatok egy étteremben.
Ez nem hálátlanság. Nem szeretetlenség. Nem rossz szülőség.
Ez alkalmazkodás egy új életszakaszhoz.
A régi utazós énem elengedése
Amikor gyermekünk születik, sok mindent el kell engednünk a nyaralásokkal kapcsolatban. El kell engednünk a kontroll illúzióját. A részletes listát a látványosságokról. A régi képet arról, milyen volt kettesben utazni. Azt a vágyat, hogy minden úgy történjen, ahogy előre elképzeltük. El kell fogadnunk, hogy a gyerek lehet, hogy ordítani fog a repülőn. Lehet, hogy az étteremben nem tudunk majd nyugodtan enni, mert körülöttünk ételdarabok lesznek a földön, mi pedig szégyenkezve próbáljuk összeszedni őket.
Lehet, hogy felváltva eszünk a párunkkal. Lehet, hogy odaadjuk a telefont a nagyobb gyereknek, csak hogy két mondatot tudjunk váltani egymással. Lehet, hogy egyetlen látványosságot sem nézünk meg, mert a gyerek egész nap a hotel medencéjében akar ülni. És lehet, hogy mindezek közben néha azt kérdezzük magunktól: jó ötlet volt ez?
Például amikor a tengerparton, harminc fokban, homokosan és sós vizesen próbálod elaltatni a gyereket, ő pedig ordít, és úgy érzed, minden szem rád szegeződik. Abban a pillanatban nem biztos, hogy romantikusnak látod a családi nyaralást. Inkább túlélésnek.
Aztán egyszer csak elalszik. Te veszel egy nagy levegőt. Ránézel a tengerre. Érzed a nap melegét, a víz illatát, a családod közelségét. És valahogy megint minden a helyére kerül.
Pszichológiai szempontból nagyon fontos megértenünk, hogy a kisgyerekek idegrendszere még éretlen. Egy utazás rengeteg ingerrel jár: repülőtér, várakozás, zajok, idegen helyek, új ételek, alvásidő felborulása, hőség, tömeg, autózás, bizonytalanság. Ami nekünk izgalmas kaland, az nekik könnyen túlingerelt állapottá válhat.Ilyenkor a gyerek nem „direkt rossz”. Nem azért sír, mert el akarja rontani a nyaralást. Nem azért borul ki, mert hálátlan. Hanem mert az idegrendszere jelzi: túl sok volt. A kisgyerek viselkedése sokszor kommunikáció. A hiszti, a sírás, a kapaszkodás, az ellenállás mögött gyakran fáradtság, éhség, túlingerlés, bizonytalanság vagy kapcsolódási igény van.
Nekünk szülőként az a nehéz feladatunk, hogy ne csak a viselkedést lássuk, hanem azt is, mi lehet mögötte .Persze ez nem mindig sikerül. Főleg akkor nem, amikor mi magunk is fáradtak vagyunk, melegünk van, csalódottak vagyunk, és éppen elveszítettük a kontrollt.
A gyerekes nyaralás egyik legnagyobb lelki munkája talán éppen ez: elviselni a kontrollvesztést. Azt, hogy nem tudunk mindent előre megtervezni. Azt, hogy a gyerek aktuális állapota felülírhatja a programot. Azt, hogy néha nem az történik, amit szeretnénk, hanem az, amit a család rendszere éppen elbír.
És közben ott van egy másik fontos érzés is: a régi nyaralások gyásza. Erről keveset beszélünk, pedig nagyon valós. Amikor szülővé válunk, nemcsak kapunk valami hatalmasat, hanem el is veszítünk bizonyos dolgokat. Elveszítjük a spontaneitás egy részét. A kettesben vacsorázások nyugalmát. A lassú reggeleket. A hosszú sétákat. Azt, hogy csak a saját vágyainkhoz kelljen igazodni.
Lehet szeretni és gyászolni egyszerre az új életünket
Azt lehet szeretni és gyászolni egyszerre.
Lehetünk hálásak a gyerekeinkért, és közben hiányozhat az a korábbi énünk, aki még egy kézipoggyásszal, különösebb tervezés nélkül indult útnak. Aki beült egy étterembe, amikor megéhezett. Aki végignézett egy múzeumot. Aki aludt a repülőn.
Az anyaság és az apaság nem törli el ezeket a vágyakat. Csak átrendezi őket.
És ott van még a környezet ítélkezése is.
Volt idő, amikor én is a másik oldalon álltam. Tizenkilenc évesen Cipruson dolgoztam egy étteremben, és sokszor értetlenül néztem a családokra. Miért nem tudják megnevelni a gyereket? Miért van minden morzsás, szétszórt, hangos körülöttük? Belül ítélkeztem.
Később, már a férjemmel utazva, egy Kínába tartó repülőúton ugyanez az érzés jött elő. Kisgyerekes családok ültek körülöttünk, és arra gondoltam: csak ne mellénk kerüljenek. Aztán sírni kezdtek a gyerekek, és bennem is megszólalt az a bizonyos belső hang.
Ma már egészen máshogy látom.
Ma már tudom, hogy a síró gyerek mögött sokszor egy kimerült szülő ül, aki mindent megpróbált. Tudom, hogy az éttermi morzsák mögött lehet egy család, amelyik napok óta először próbál együtt enni. Tudom, hogy a repülőn síró kisgyerek nem neveletlen, hanem lehet, hogy fáj a füle, fáradt, fél, unatkozik, vagy egyszerűen nem bírja tovább az ingereket.
És ma már azt is tudom, mennyire fájdalmas tud lenni, amikor kívülről ítélkeznek felettünk egy olyan helyzetben, amelyben mi belül éppen a teljes erőnkkel próbálunk helytállni.
Fontos lenne, hogy szülőként is több együttérzést adjunk egymásnak. És talán azoknak is, akik még nem szülők, több rálátást arra, hogy amit kívülről „rossz nevelésnek” látnak, az belülről sokszor nagyon kemény érzelmi munka.
A kisgyerekes nyaralások arról szól, hogy újra kell definiálnunk, mit jelent számunkra a pihenés, az élmény és a sikeres utazás.
Lehet, hogy egy ideig nem az a siker, hogy mindent megnéztünk. Hanem az, hogy volt egy délelőtt, amikor mindenki jól érezte magát a medencében. Lehet, hogy nem az a pihenés, hogy órákig olvasunk egy napágyon. Hanem az, hogy tíz percig csendben iszunk egy kávét, miközben a gyerekek homokoznak. Lehet, hogy nem az a romantika, hogy gyertyafényes vacsorán ülünk kettesben. Hanem az, hogy a káosz közepén összenézünk a párunkkal, és azt mondjuk: ezt is túléljük.
Közös történetek...
A gyerekes nyaralás nem feltétlenül pihentető. Sokszor logisztika, alkalmazkodás, érzelmi hullámvasút, konfliktuskezelés és újratervezés. De közben mégis ad valamit, amit máshogy nem lehet megélni. Közös történeteket.
Azt, hogy „emlékszel, amikor…?” Azt, hogy a gyereked először látja a tengert. Azt, hogy homokos kézzel ölel át. Azt, hogy este kimerülten, napbarnítottan alszik el melletted. Azt, hogy egyszer majd talán ő is ezekből az élményekből építi tovább a saját belső világát.
Nem kell tökéletes nyaralás ahhoz, hogy értékes legyen.
Nem kell mindig nyugodtnak lenned ahhoz, hogy jó szülő legyél.
Nem vagy önző, amiért kiszakadnál a mókuskerékből. Nem vagy rossz szülő, amiért néha csalódott vagy. Nem vagy hálátlan, amiért hiányzik a régi életed egy darabja. És nem vagy egyedül azzal, ha a családi nyaralás közben egyszerre érzel szeretetet, dühöt, bűntudatot, örömöt, kimerültséget és hálát.
Talán a gyerekes nyaralások egyik legfontosabb tanítása éppen ez: nem kell mindennek ideálisnak lennie ahhoz, hogy kapcsolódni tudjunk egymáshoz.
Néha elég, ha elengedjük a listát.
Elengedjük a régi képet.
Elengedjük a kontrollt.
És megengedjük magunknak, hogy az adott életszakaszhoz igazítsuk az utazást, ne pedig az utazáshoz próbáljuk hozzáfeszíteni a gyerekeinket.
Mert lehet, hogy most egy darabig a hotel medencéje lesz a világ közepe. Lehet, hogy a tengerpart helyett a gyerekmedence mellett ülünk. Lehet, hogy a városnézés helyett buborékfújót keresünk. Lehet, hogy a régi utazós énünk néha szomorúan nézi mindezt.
De közben épül valami más.
Egy új családi történet.
Nem tökéletes. Nem mindig nyugodt. Nem mindig pihentető.
De a miénk.
A szöveget írta:
Sepsi Helga