Hello.

Mayer Judit vagyok, tanácsadó szakpszichológus-jelölt. Mesterdiplomámat Angliában szereztem egészségpszichológiából. Több mint négy éve dolgozom pszichológusként, és ez idő alatt az egzisztenciális szemlélet, valamint a személyközpontú megközelítés került hozzám a legközelebb.

 

Ezek az irányok állnak legközelebb ahhoz is, ahogyan én magam gondolkodom az életről: nem hiszek abban, hogy létezik egyetlen, mindenkire alkalmazható recept arra, hogyan kellene jól élni. Ahány ember, annyi élet, történet, lehetőség, veszteség és vágy.

 

Vannak dolgok, amelyeket nem te választasz, de abban mégis lehet szabadságod, hogy mit kezdesz velük. Abban hiszek, hogy érdemes megkeresned, számodra személyesen mit jelent egy jó, élvezetes és önazonos élet, majd azt is megnézni, milyen lépéseket tudsz tenni felé. Ebben a folyamatban pedig sokat jelenthet egy másik ember figyelme és jelenléte.

 

A pszichológia már egészen fiatal korom óta foglalkoztatott. Ebben nagy szerepe volt első mentoromnak, Károly Sára klinikai szakpszichológusnak, akit gyerekkoromtól ismertem, és akitől olyan feltétel nélküli elfogadást és szeretetet tapasztaltam, amely nagyon mélyen megmaradt bennem. Talán innen is ered az a meggyőződésem, hogy sokszor önmagában az is jelentős megtartó erő lehet, ha van melletted valaki, aki figyel rád, biztat, elfogad, és nem akar mindenáron megváltoztatni.

 

Az érettségi után azonban nem egyenesen a pszichológia felé indultam. Külföldön próbáltam szerencsét, majd 24 évesen, 2011-ben kezdtem el pszichológiai tanulmányaimat a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. Közben kilenc évig légiutas-kísérőként dolgoztam.

 

A két terület elsőre meglehetősen távolinak tűnhet egymástól, mégis azt gondolom, hogy azok az évek, amelyeket különböző emberek között, különböző országokban, kultúrákban és élethelyzetekben töltöttem, rengeteget hozzátettek ahhoz, ahogyan ma az emberekhez kapcsolódni tudok.

 

Azóta is folyamatosan tanulok. Jelenleg az ELTE-n fejezem be a tanulmányaimat. Egészségpszichológusi végzettségem mellett mentálhigiénés segítő képzést is végeztem, részt vettem művészetterápiás és pszichodráma-csoportokban, elvégeztem az Open Dialogue képzését, és a mai napig rendszeresen járok egyéni beszélgetésre és szupervízióba.

 

Fontosnak tartom, hogy szakemberként a saját önismeretemmel és működésemmel is folyamatosan foglalkozzak. Nem gondolom, hogy egy segítő attól válik hitelessé, hogy egyszer csak „készen van”. Sokkal inkább abban hiszek, hogy a saját magunkra való reflexió és a szakmai fejlődés egy folyamatos munka.

 

A beszélgetéseink során arra törekszem, hogy hitelesen legyek jelen, és reflektáljak arra is, amit a közös munkánkban, kettőnk kapcsolatában tapasztalok. Ez néha kellemes, máskor kevésbé az. Ha egy helyzet gyengédséget és együttérzést indít el bennem, akkor ezekkel vagyok jelen. Ha pedig azt érzem, hogy valamit érdemes megkérdőjelezni, közelebbről megvizsgálni vagy kimondani, azt sem szeretném megkerülni.

 

Éppen ezért fontos számomra, hogy a beszélgetéseinkben ne alakuljon ki olyan hierarchia, amelyben én vagyok a „szakember”, aki minden választ tud, te pedig az, akit meg kell javítani. Sokkal inkább egy olyan közös gondolkodásban hiszek, amelyben én a szakmai tudásomat és a figyelmemet hozom, te pedig mindazt a tapasztalatot és tudást, amely a saját életedről benned van.

 

A tegeződés is ennek a szemléletnek a része nálam: kortól, végzettségtől vagy társadalmi státusztól függetlenül tegeződöm a klienseimmel. Fontos számomra, hogy a találkozásaink során két ember találkozzon egymással, ne pedig egy szakember és egy „eset”.

 

A hozzám fordulókkal sokféle kérdésről beszélgetünk. Gyakran kerülnek elő élethelyzeti elakadások, önismereti kérdések, párkapcsolatok és más fontos emberi kapcsolatok, szorongások, önértékelési nehézségek, kiégés, munka és karrier, pályaváltás, vagy egyszerűen az az érzés, hogy valami már nem működik úgy, ahogyan szeretnéd, de még nem tudod pontosan, mi lenne jó helyette.

 

Talán az egyik legfontosabb kérdés, amelyben szeretek kísérni, egyszerűen az, hogy: milyen életet szeretnél élni? Nem azt, amelyről a családod, a környezeted, a társadalom vagy akár a saját korábbi elképzeléseid azt mondják, hogy élned kellene, hanem azt, amelyben te valóban jól tudsz lenni. És ha ez kezd körvonalazódni, akkor együtt arra is rá lehet nézni, mi áll az útjában: milyen félelmek, szokások, kapcsolati mintázatok, döntések vagy éppen meg nem hozott döntések nehezítik, hogy közelebb kerülj hozzá.

 

Az önismeret számomra nem arról szól, hogy a négy fal között egyszer csak „rájössz”, ki vagy valójában. Sokkal inkább egy folyamatos tapasztalás önmagadról: arról, hogyan működsz különböző helyzetekben, hogyan kapcsolódsz másokhoz, hogyan hozol döntéseket, mire hogyan reagálsz, és mi történik benned mindeközben.

 

Éppen ezért az önismerethez néha az is hozzátartozik, hogy olyan helyzetekbe merészkedj, amelyekben korábban még nem voltál, és kíváncsian figyeld, mit tapasztalsz meg magadból bennük.

 

Az életemet természetesen nem csak a pszichológia tölti ki. Van egy nyolcéves whippetem, Fityisz, aki többet tanított nekem a kitartásról, mint amennyit magamtól valaha választottam volna. Hároméves korában eltörött a gerince, és az orvosok gyakorlatilag lemondtak róla. Azt jósolták, hogy ha túl is éli, lebénulva marad.

 

Ehhez képest egy komoly műtét és nagyjából fél év fizioterápia következett, amely után ma már vígan futkározik – ha éppen kedve tartja, és nem a napi 22 óra alvásával van elfoglalva. Ez a történet is arra tanított, hogy a jövőt nem mindig lehet előre megjósolni, és még akkor is történhet másképp, amikor kevés okunk van bizakodni. A reménynek sokszor ott is lehet helye, ahol elsőre alig látjuk.

 

Talán ez is kapcsolódik ahhoz, amiért szeretem ezt a munkát. Nem tudhatom előre, hogy egy másik ember számára pontosan milyen élet lenne jó – és nem is az én feladatom eldönteni helyette. Abban viszont tudok mellette lenni, hogy figyelmet, teret és kísérő jelenlétet biztosítsak ahhoz, hogy egyre közelebb kerüljön a saját válaszaihoz.