Empátia a rácsok mögött.
Joga van-e a bűnelkövetőnek az empátiához?
Börtönpszichológusként az
ítélkezés kereszttüzében
Amit elfogadtam, az az ember a tettei mögött
A Szőlő utcai botrány kapcsán sokan most találkoznak először igazán közelről azzal, milyen feszültségekkel jár, amikor valaki emberséggel fordul olyanok felé, akiket a társadalom már rég elítélt. Börtönpszichológusként én is gyakran kaptam meg: „hogy bírod?”, „miért vagy velük ilyen humánus?”, „hogy lehet ilyen emberekkel empatikusan bánni?”. Volt, aki egyenesen úgy fogalmazott: „simogatod a
rabokat”.
Fontos kimondanom: én nem a tetteket fogadtam el. Nem mentegettem az erőszakot, a bántalmazást, a lopást, az emberi sorsok tönkretételét. Soha nem azzal foglalkoztam, hogyan lehetne „szebbre festeni” a bűncselekményt. Amit elfogadtam, az az ember a tettei mögött. Amikor egy fogvatartott belépett az irodámba, számomra – szakmailag és emberileg is – elvált egymástól a
„bűnöző” címke és az ember, aki leült velem szemben. A társadalom szemében ő „egy rab”. Az én szememben ő egy sérült, sokszor bántalmazott, torzult kapcsolati mintákkal élő ember, aki felelős a tetteiért – de ettől még ember marad.
Én pszichológusként voltam jelen, nem bíróként, nem áldozatként, nem kommentelőként. A munkám lényege nem az volt, hogy bárkit felmentsek, hanem hogy: csökkentsem az öngyilkossági kockázatot; segítsek krízisben lévő embereknek túlélni a napot; támogassam őket abban, hogy egyszer talán másképp éljenek, mint ahogy odakint éltek; és ha lehet, egy kevesebb agresszióval, több önreflexióval
térjenek vissza a társadalomba.
Túl puha? Túl empatikus?
Sokan azt gondolják: „aki ilyen szörnyűséget tett, az nem érdemel együttérzést”. Értem ezt az indulatot. Viszont, ha csak a tettet látjuk, és soha nem nézünk rá az emberre, akkor valójában pont azt erősítjük meg benne, ami a bűnhöz vezetett – a kirekesztettséget, a szégyent, az értéktelenség élményét.
A legtöbb fogvatartott életében a bántás, a megalázás, az elutasítás volt az alapérzés – már jóval azelőtt, hogy bármilyen bűncselekményt elkövetett volna. Engem is értek támadások azért, mert megdicsértem egy fogvatartottat, mert emberszámba vettem, mert nem csak a „kartonja” szerint tekintettem rá, hanem láttam benne az embert is.
Pedig pont ez lett volna a munkám egyik legfontosabb része: ott is megőrizni a saját emberi méltóságomat, ahol a legtöbben már lemondtak az emberről. Felnőtt, felelős döntést hozni arról, hogy miközben nem bagatellizálom a tettek súlyát, nem mondok le arról a lehetőségről, hogy valaki változni tud. Nem hiszek abban, hogy mindenkiből „jó ember” lesz, és abban sem, hogy mindenki meg akar változni. De abban igen, hogy mindenkinek joga van ahhoz, hogy egyszer az életében találkozzon olyannal, aki nem csak a bűnét látja, hanem az
embert is mögötte…
És igen, tudom, hogy ez kívülről nézve sokaknak „túl puha”, „túl empatikus”, „túl naiv”.
A kérdés nem az, hogy „megérdemlik-e az empátiát”. A kérdés az: milyen társadalomban szeretnénk élni? Olyanban, ahol csak az áldozatnak van joga embernek lenni, és a bűnelkövető örökre „szörnyeteg” marad? Vagy olyanban, ahol az áldozat védelme és a bűnelkövetővel szembeni emberség nem egymást kizáró, hanem egymást kiegészítő érték? Én börtönpszichológusként ezen az oldalon álltam: nem a tetteket, hanem az embert fogadtam el.
Nem voltam elég kemény? Elég büntető?
Végül a börtönpszichológusi karrierem hamar véget ért. Miért? Mert azt éreztem: pont azok az értékek– az empátia, az emberi méltóság tisztelete, a változásba vetett hit, a feltétel nélküli elfogadás –nehezen férnek bele a börtön keretei közé. Mintha nem végezhettem volna igazán a munkámat, mert nem voltam elég kemény, elég távolságtartó, elég „büntető”.
Minden nehézség ellenére, a börtön falain belül is találkoztam empatikus, elkötelezett szakemberekkel– nevelőkkel, felügyelőkkel, fegyőrökkel –, akik próbáltak emberséget vinni egy alapvetően rideg közegbe.
Hálás vagyok azért is, hogy ebben a közegben mégis adhattam valamit a fogvatartottaknak. Sokuknak én voltam az első ember az életében, aki következetesen végighallgatta őt anélkül, hogy félbeszakította volna, vagy azonnal ítélkezett volna. Volt, aki nálam tapasztalta meg először, mit jelent az, hogy valaki nem csak a hibáját, hanem az erőfeszítését is észreveszi, és megdicséri érte.
Ezek az apró, kívülről talán jelentéktelennek tűnő pillanatok odabent óriási súlyt hordoznak: egy-egy mondat, egy elismerő tekintet, egy komolyan vett érzés évekre beéghet valakibe. Ma is ebből merítek erőt: abból a tudatból, hogy bár végül el kellett jönnöm a börtönpszichológusi rendszerből, azok a kapcsolódások, beszélgetések, elsőként megélt „valaki figyel rám” élmények nem vesznek el. Hiszem, hogy ezek a magok egy részéből egyszer, valahol, valamilyen formában mégiscsak lesz valami – ha nem is látom, ha nem is mellettem történik meg a változás.
A szöveget írta:
Sepsi Helga