5+1 szempont ahhoz, hogy hogyan beszéljünk a
gyermekeknek a halálról
Nemcsak egy ember vagy egy család, hanem egy egész közösség is átélheti a gyászt és a megrendülést, amikor váratlan, tragikus esemény történik. Az egyik Budapest környéki településen nemrégiben rosszul lett, és meghalt egy ember a katolikus templomban. A vasárnapi szentmisén bekövetkezett haláleset minden jelenlévőt megérintett. Több mint száz felnőtt és sok
gyermek volt tanúja annak, ahogyan az idős ember rosszul lett, és az életéért küzdöttek először a jelenlévő orvosok, majd pedig a kiérkező mentők.
Az események után megkeresés érkezett hozzám annak kapcsán, hogy a gyermekeknek egy ilyen vagy hasonló helyzetben hogyan beszéljünk a halálról. Ehhez szeretnék gyásztanácsadóként 5+1 szempontot nyújtani.
Mikor beszéljünk a halálról?
Amikor az élet úgy hozza, mint a fenti esetben is, merjünk beszélni a halálról. Ha a gyermek kérdez, életkorának megfelelően és őszintén válaszoljunk. A jó válasz nem fedi el a valóságot, és nem tér ki a kérdés elől. A halál az élet része, csakúgy, mint a születés – ezt a gyerekek megértik, elfogadják, ha biztonságos közegben kapnak választ, magyarázatot.
A szülőknek gyakran a saját félelmeik, bizonytalanságaik miatt nehéz beszélniük a halálról (például bizonytalanok abban, hogy hogyan is beszéljenek a halálról, illetve védeni is szeretnék gyermekeiket a nehéz témáktól), de fontos hangsúlyozni, hogy a gyermekeknek az őszinte és az életkorukhoz igazodó válasz ad igazi biztonságot.
Mi történik, ha kitérünk a válasz elől?
A gyermek érzékeli a feszültséget és a titkot. Ha titkolózást tapasztal, akkor azt tanulhatja meg, hogy erről a témáról nem lehet a szülőt kérdezni, így egyedül marad a kérdéseivel, esetleges félelmeivel.
Ha azonban nem titkoljuk el a halál valóságát, akkor egyúttal arról a reményünkről is alkalmunk lesz beszélni, amennyiben hiszünk egy felsőbb létezőben és/vagy vallásgyakorlók vagyunk, hogy nem a halál az utolsó állomása az emberi életnek. Eközben mintát is adunk a gyermekünknek arról, hogy hasonló helyzetben majdan felnőttként hogyan viselkedjen, érezzen, beszéljen.
Arra válaszoljunk, amit a gyermek kérdez
A gyerek annyit tud befogadni, amennyit kérdez. Ha csak a kérdésére válaszolunk, nem terheljük túl, és ő maga szabályozhatja, mennyit bír el. Olyan ez, mint például a mesék világa: a felolvasott vagy fejből mondott esti mesénél a gyermek maga tudja szabályozni, hogy hogyan képzelje el a sárkány és a királyfi harcát, míg rajzfilmeket nézve sem a történet ritmusát, sem a képi világát nem tudja szabályozni és a saját igényeihez igazítani.
A gyermekek kiszolgáltatottsága
A gyerekek a szüleikre vannak utalva az élet számos területén: ha a szülő nem táplálja őket, nem gondoskodik róluk, akkor ők ezt nem tudják biztosítani a maguk számára. A szülő elérhetősége, válaszkészsége is fontos szükséglete a gyermeknek. Amikor a szülő információt ad, biztonságot is ad a gyermeke számára. Ellenben ha a gyerekek nem kapnak választ a kérdéseikre, az bizonytalanságot, szorongást, akár szégyent is kelthet bennük. Vagyis amikor válaszolunk, akkor nemcsak információt, hanem érzelmi támaszt is nyújtunk gyermekeink számára.
A metaforikus magyarázatok veszélyei
Nemcsak úgy kerülhet rossz vágányra a halálról való kommunikáció, hogy egyszerűen nem beszélünk róla a gyermekeinknek, eltereljük a szót, hanem úgy is, ha hiányosan vagy nem konkrétan fogalmazunk. A halálról konkrétan beszéljünk: mondjuk ki, hogy „meghalt”; és kerüljük a metaforikus megfogalmazásokat:
elment, elutazott,
elszenderült, elaludt stb.
Ezek ugyanis félreértésekhez vezethetnek: a gyermek félhet attól, hogy ha valaki elmegy, akkor nem jön vissza többé, vagy hogy az elalvás veszélyes. Bár szótárainkban több oldalnyi kifejezést (metaforát, hasonlatot, szólást) találunk a halálról, a gyermekek nem vagy csak korlátozottan értik ezeket, ezért nagyon fontos egyértelműen fogalmaznunk: a bácsi meghalt. Kisebb gyermekeknél magyarázatra szorulhat, hogy ez a „meghalt” konkrétan mit jelent, és ebben az esetben a gyermek kérdezni fog. Ilyenkor fontos a kérdéseit megválaszolni (pl. nem fog mesét mesélni az unokáinak, nem eszik, nem iszik, eltemetik stb.).
Találkozás a saját érzéseinkkel
A haláleset bennünk, felnőttekben is sokféle érzést ébreszthet, akár nehéz érzéseket is: félelmet, szorongást, a szeretteink halandóságával való szembenézést, de a saját időnk végessége is szembe jöhet velünk ilyenkor.
A gyász egyik fontos része, hogy számba vesszük valamennyi érzésünket, reflektálunk rájuk, kapcsolatba kerülünk velük. Képletesen szólva: leülünk, és beszélgetünk velük.
Ha gyermekünk van, különösen fontos tudatosítani, milyen érzések és gondolatok mozognak bennünk, mert ezek hatással vannak arra, ahogyan a gyermekünk kérdéseire reagálunk.
A jó hír: szülőként nem kell tökéletesnek lennünk. Elég, ha „elég jók” vagyunk – és ez azt is jelenti, hogy bármikor korrigálhatunk – még akkor is, ha a halálról van szó.
Lényeges azt is tudatosítani, hogy ahány szülő, annyi megfogalmazás van; az a fontos, hogy a válaszunk összhangban legyen azzal, amit az életről és a halálról mi magunk gondolunk, és összhangban legyen azzal a megkerülhetetlen ténnyel is, hogy mi emberek – a gyerekek is – mindannyian halandók vagyunk. Természetesen mindezt belehelyezhetjük abba a számunkra is biztonságot nyújtó keretbe, amit a saját világnézetünk nyújt számunkra.
A SZÖVEGET ÍRTA:
